VI. rész

Ahogy lassan közeledtem Somához valaki megszólalt mögöttem.
- Elnézést kisasszony! Maga hozzátartozó? - kérdezte, mire én gondolkodás nélkül rávágtam
- Az unokatestvére vagyok! Mondja, mikor fog felébredni? - elkezdtem a számat rágni, mindig ezt csinálom ha hazudok.
- Sajnos még mi sem tudjuk, nagyon súlyos sérüléseket szenvedett, folyamatosan figyeljük, és reméljük a legjobbakat. - megpróbált őszintén mosolyogni, de engem nem ver át.
- Igen, reméljük. Minden esetre köszönöm. Viszlát! - köszöntem el, és már kint is voltam a kórteremből.
Most nem siettem annyira. Lassan sétáltam végig az ijesztően fehér folyosón. Mellettem sorban sétáltak el a betegek, és a látogatók. Sok minden eszembe jutott. Brigi. Anya. Gergő. Dávid. A részeg sofőr. Soma. Az orvos. A recepciós. De csak az arcuk. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak az arcukra. Megcsörrent a telefonom.
- Szia anya. - üdvözöltem elég szomorúan.
- Szia kicsim, hallottam mi történt. A kórházban vagy? - kérdezte aggódóan.
- Igen, még bent vagyok.
- Brigi hogy van?
- Már felkelt és fáj a feje, de a körülményekhez képest jól. - válaszoltam és közben lesétáltam a lépcsőn.
- Szörnyű, ha valakit a saját élete nem érdekel és a sárga földig leissza magát, de ez még nem jelenti azt, hogy másokat is veszélybe kell sodornia azzal, hogy a volán mögé ül. - háborgott anya. - Akarod hogy érted menjek? - hallottam a háttérben ahogy előveszi a táskáját.
- Nem, majd haza buszozok. - mondtam gyorsan.
- Rendben várlak itthon. Puszi. - letette.
Ahogy botorkáltam a folyosón nem tudtam eldönteni, hogy visszamenjek-e Brigihez, vagy ne. Mikor az ajtó elé értem, bepillantottam. Alszik. Nagy kő esett le a szívemről. Nem tudom mit mondhatnék neki. Haza indultam. Van egy buszmegálló közvetlen a kórház előtt. De nem álltam meg. Csak sétáltam tovább. Elővettem a fülhallgatómat, és bekapcsoltam az All Of Me-t. Csak hallgattam és próbáltam nem gondolni semmire. 10 perce gyalogolhattam, amikor észre vettem valakit az utca másik oldalán. Valakit, aki éppen kisebb dobozokat pakolt ki egy fekete Audiból. Egy szőke fiút. Nagyon ismerősnek tűnt, de nem tudtam honnan. Aztán megfordult. Levette a napszemüvegét és megláttam gyönyörű kék szemeit. Végig nézett rajtam, felém intett, majd visszafordult és pakolászott tovább. Tipikusan az a fiú volt, aki imádja hülyíteni a lányokat. Nem foglalkoztam vele. Csak sétáltam tovább. Mikor már végképp nem bírtam a lábamon állni, leültem a legközelebbi buszmegállóba. Hamarosan megérkezett a busz is. Felszálltam, megvettem a jegyem és leültem valahol középtájt. Pontosan 12 perc múlva megállt a házunkkal szemben lévő megállóban. Amint leszálltam a buszról meghallottam Buldózert ahogy a kerítésünk mögül folyamatosan ugat. Odasiettem, és megpaskoltam a fejét.
- Nyugi nagyfiú, csak én vagyok. Miért nem a hátsókertben vagy? - kérdeztem, mire egy hangos vakkantást kaptam válaszul.
Elindultam hátra és kinyitottam a kaput, ami összeköti az udvart a kerttel. Megláttam Rolandot, ahogy egy csomó vas csőből próbál valamit összerakni.
- Te mégis mit művelsz? - kérdeztem, miközben Buldózer körbe-körbe rohangált hol Roli, hol körülöttem. Örült, hogy megint hátul lehet.
- Nee, minek kellett beengedni a kutyát? Ha itt van nem bírom megépíteni a hinta ágyat. Folyton elhordja az alkatrészeket. - hisztizett az öcsém.
- Hinta ágy? Honnan szerezted? - kérdeztem meglepve.
- Anya hozta, és mivel apa még dolgozik nekem kell összerakni. De a szemetek nem raktak bele útmutatót. - csapkodott folyamatosan.
Felemeltem a szerkezet dobozát, majd nevetésben törtem ki.
- Roli. Ez most komoly? - nem bírtam abbahagyni a kuncogást.
- Na mi van már megint? - kérdezte, mire én megfordítottam a dobozt. Roli a fejéhez csapott, majd morcosan kirángatta a kezeim közül. - Ezt nem hiszem el.
"Ezt nem hiszem el." Minden egyes kis csavar helye rajta volt a dobozon, mindegyiké. Drágalátos testvéremnek csak egyetlen dolga lett volna, hogy megfordítsa. Nevetve besétáltam a házba és ledobtam magam az egyik fotelbe. Miközben bámultam ki a fejemből, anya észre vette, hogy itthon vagyok. Leült mellém, de nem kérdezett semmit. Tudta, hogy jobb, ha csak hallgat. Egy darabig ott ültünk, aztán felálltam és átsétáltam a szobámba. Elővettem a gépem, és csak írtam, írtam és írtam.

Én mindig is vihar szerettem volna lenni.
Tombolni, kiadni a haragomat.
Villámokat cikáztatni az égen keresztbe-kasul.
Rádörrenni az emberekre; nézd, itt vagyok, vagyok valaki; nézd, rettegj tőlem, mert ha nem, hát széttéplek, szétszaggatlak.
Könnyeim helyett esővel áztatni a földet.
Borúsnak és jéghidegnek lenni.
Sötétnek, veszélyesnek lenni.
Igen, mindig is vihar szerettem volna lenni.

Újra és újra elolvastam addig, amíg végül el nem aludtam.

Köszönöm ezt a gyönyörű pársorost Kiss Dórának! Imádlak!