II. rész

Még csak szeptember 2.-a van, de én már most hulla fáradtan keltem ki az ágyból. Valahogy sosem volt erősségem a korán kelés, nyáron végig alszom a fél napot, ahogyan azt illik. Pár perc szenvedés után ki is vánszorogtam a fürdőszobába, lezuhanyoztam majd fogat mostam. Körülbelül 10 percig tartott mire rávettem magam, arra, hogy felöltözzem. Ma egy fekete farmert vettem fel egy szintén fekete pólóval és a kedvenc torna csukámmal. A konyhába érve viszonylag hamar észre vettem, hogy Roli az ÉN CiniMinisemmel tömi a fejét. De most komolyan. Ismer, tudja hogyan reagálok, ráadásul korán reggel és kockára meri tenni az életét. Ember az ilyen? 5-6 perc alatt letepertem és a fejére borítottam a tejet. Anyáék mindezt csendben végignézték majd egy hangos sóhaj kíséretében leléptek dolgozni. Miután -felelősség teljes nővér létemre- kisöcsémről lerángattam tejfoltos pólóját, gondoltam elárulom neki, hogy miért kapott egy liter laktózt a képébe.
- Nagyon jól tudod, hogy nem nyúlhatsz a kajámhoz!
- Most nem mindegy, hogy mit eszel reggelire? - mondta, mire egyből felháborodtam.
- Mi van? Ezt te sem gondoltad komolyan. Legalább elolvasnád a dobozát! Tele van vitaminokkal! - védtem folyamatosan a CiniMinist.
- Ja, meg egy rakat mesterséges szarral.
- Akkor mégis miért zabáltad itt két pofára? - kérdeztem megrökönyödve.
- Csak meg akarlak védeni a sok mű kajától, hogy egészséges lehess. - érvelt és közben eljátszotta, hogy itt most Ő a hős, a megmentő (és még egy csomó szinoníma ezekre a szavakra).
- Jó a duma, kár hogy nem veszem be. Inkább öltözz át és húzzál suliba!
Úgy döntöttem, ma nem reggelizem, helyette meggyászolom a gabonapelyhemet és elindulok suliba. Brigi ma nem várt a kapuban, gondoltam nem volt türelme itt álldogálni. 10 perc alatt beértem abba az intézménybe, ami a legtöbb tizenéves életét tönkre teszi, az iskolába. Felszaladtam az emeletre, be a terembe és lehuppantam a székemre. Az első óra Kémia volt. Kiss tanárnő felhőtlenül boldog volt, amíg meg nem pillantotta a 10. C-t.
- Jó reggelt mindenkinek! - köszöntött nem túl lelkesen minket.
- Jó reggelt tanár nő, hogy tetszik lenni? - kiabálta túl Ákos az egész termet.
- Azt hiszem egyre mélyebb depresszióba esem, köszönöm kérdésed Ákos!
- Az jó tanár nő, nagyon jó. - úgy látszik osztálytársamat már a válasz nem-igen érdekelte, hiszen a telefonjába bújva SMS-ezett.
Átnéztük, hogy mikről lesz szó az év során, megbeszéltük mikre lesz szükség és mi az, ami nem kell, vagy éppen tilos (itt erősen a fiúkra és a kezükben tartott telefonokra nézett, majd bólintott). Második óra ének volt, amire imádott tanárnőnk érkezett, Rózsa Ivett. Valahogy mindig is mi voltunk a kedvenc osztálya, ebben erősen közrejátszott a tény, miszerint abszolúte poénnak fogjuk fel az ének órákat és minden hangunkat kieresztve énekelünk bármit, amit a tanárnő az orrunk elé tol. A következő felemelő 45 percet a biológia laborban töltöttük Kocsissal. A 10. C-ben mindenki rémálma az az óra volt, ami másoknak a megnyugvást jelenti, az óra, amire normális diákok lazításként gondolnak. Az informatika. Romhányi tanárúr imádta a tantárgyát, minket már kevésbé. Sosem nézte jó szemmel, ha éppen nem a két szeme közé néztünk, vagy esetleg a kezünk nem a pad tetején volt, és éppenséggel az Ákos-Bálint páros csodás feleletei sem mondhatóak tankönyvbe illőnek.
- Túléltük az elsőt, már csak 119 óra vár ránk! - kiabálták a fiúk a lépcsőn, miután minden életkedvünket elveszítve kiléptünk Romhányi Szentéjéből.
- Hé fiúk! - kiáltottam utánuk - Várjatok, most jön a dupla matek!
Ha szemmel ölni lehetne, már mindenki halott lenne, akinek valaha köze volt hozzám. Az egész szünetet imádkozással töltöttük és vártuk mikor toppan be a kaszás, hogy elvigyen arra a helyre ami ezerszer jobb két óránál Molnárral (és igen itt a pokolra gondolok). Becsöngettek. És ekkor olyan történt amire sosem számítottam volna. Belépett egy ismeretlen, fura, szőrös fazon. Elkerekedett szemekkel mind ránéztünk.
- Sziasztok! A nevem Fekete Kristóf, és idén én tartom majd a matematika órákat! - mondta, mire az egész osztály levakarhatatlan mosollyal a fején kezdett el tapsolni.
- Jó napot Tanárúr! Nem mintha bánnám, vagy érdekelne, de ilyenkor asszem illik megkérdezni, hogy mi történt Molnár József tanárúrral? - kérdezte meg hirtelen Bálint.
- Ó, sajnos nem tudom, de az osztályfőnök biztos megmondja, ha érdeklődsz.
- Annyira azért nem fontos, köszönöm! - válaszolta Bálint.
Egész jó volt a dupla matek, ez a Fekete viszonylag jó fej. Néha még egy-két viccet is elsütött. Persze tanár lévén nem éppen a vicces fajtából, de értékelem a próbálkozását. Miután végeztünk, elindultam haza Brigivel.
- Képzeld ma reggel Somával jöttem suliba! - újságolta barátnőm.
- A 11.-es Somával? Komolyan? - kérdeztem döbbenten, mire elkezdett vadul bólogatni. - Hogy-hogy?
- Hát, amikor kiléptem a kapun, nem néztem a lábam elé és neki mentem valakinek, - kezdett el megállás nélkül mesélni - már éppen bocsánatot kértem volna, amikor megláttam. Mondanom sem kell, nem jött ki más a számon csak egy hatalmas Ó.
- És? Mit mondott? - egyre izgatottabb voltam.
- Bocsánatot kért, és megkérdezte melyik suliba járok. Megmondtam. Aztán meglepődött, hogy Ő is, de furcsa, hogy nem emlékszik rám. Aztán felajánlotta, hogy elkísér. Amikor elétek értünk meghallottam a veszekedést, és gondoltam, majd egyedül is eltalálsz a suliba. - hadarta el végül.
- Ja, tudod csak a szokásos Roli-Lina mérkőzés. De miről beszélgettetek út közben?
- Sok mindenről, a suliról, a tanárokról, róla, rólam, meg egy csomó dologról.
- Nem jössz be, és meséled el? - kérdeztem, ahogy a ház elé értünk.
- Á, nem mennem kell edzésre, de majd holnap beszélünk. Szia! - köszönt el.
- Szia!
Belépve a lakásba hatalmas kupi fogadott. Párnák a földön, törött tányérok mindenhol, a növények leborigatva. Ahogy tovább sétáltam, a konyhában anyát találtam. Éppen a kedvenc díszpárnáját szorongatta és zokogott.